|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 32 találat | lapozás: 1-30 | 31-32 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Krajnik-Nagy Károly 2016. február 8.Elfelejtett „dominókocka” (3.)Folytatás a múlt heti Szempontból – Az erdélyi menekültek számának ugrásszerű emelkedése 1988-ban egybeesett a magyar reformfolyamat izmosodásával. zzal pedig, hogy a színre lépő protopártok, a gombamód szaporodó társadalmi és civil szervezetek és persze az egyházak is a nemzeti sorskérdések felvetése során rendszeresen foglalkoztak az erdélyi menekültek megsegítésével, feladták a leckét a sokáig struccpolitikát folytató hatalomnak is. 1988-tól már nem lehetett a menekültek ügyét szőnyeg alá söpörni, százszámra visszaadni őket a dühöngő román határőröknek, kiszolgáltatni a veréseknek, a kínzásoknak, majd fegyházbüntetésnek és kényszermunkának is. Az egyre láthatóbb és hallhatóbb közvélemény nyomása késztette arra a magyar kormányt, hogy lépésről lépésre irányt váltson. Miután a Bukaresttel folytatott kétoldalú próbálkozások teljes kudarcot vallottak, a kisebbségi kérdést, az emberi jogok megsértését a varsói szerződés keretében csak óvatosabb megfogalmazásban, más fórumokon viszont direktebb tálalásban és rendszeresen is szóvá tették. A „baráti” országokat persze hogy zavarta mindez, félre is néztek sokáig, de a nyugati közvélemény egyre inkább rádöbbent a Ceauşescu-rezsim jogtiprásaira. A román diktátor nyugati megítélése egyre szigorúbb lett, egyre jobban elszigetelődött, különösen a falurombolási tervek meghirdetése után. Az általános felháborodás az 1988. június 27-ei nagy tüntetésben csúcsosodott ki, amikor százezres nagyságrendű tömeg vonult tiltakozni a budapesti román nagykövetség elé. Ceauşescu retorziója sem váratott magára: már másnap bezáratta a kolozsvári magyar konzulátust. A rohamosan romló magyar–román viszony történetének egyes állomásait Kaszás Veronika könyve csak háttérként, érintőlegesen említi. Amit viszont nagyon részletesen számba vesz és dokumentál, az a civil társadalom és a magyar hatóságok szolidaritása, segítőkészsége, valamint a külföldi visszahang, a világközvélemény reagálása. Erdélyi szemmel olvasva a könyvet érdekesebbnek tűnik egy ugyancsak elfelejtett epizód, a szófiai magyar nagykövetségre menekült hat román állampolgár ügye. 1988 szeptemberében, bulgáriai nyaralásuk végén költöztek be a magyar külképviseletre, nem is sejtve, hogy mekkora diplomáciai bonyodalmakat okoznak ezzel. Hónapokig tartó tárgyalások következtek a román és a bolgár hatóságokkal, míg végül a Nemzetközi Vöröskereszt papírjaival felszállhattak egy Bécsbe induló repülőgépre. Most, évtizedekkel a szerencsés kimenetelű kalandjuk után az incidensnek két hozadékáról valószínűsíthető, hogy szerves előzménye és precendense volt a későbbi, sokkal fontosabb eseményeknek. Itt próbálták ki, járták be először azt az utat, amely a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásához vezetett, s ami addig csak a családegyesítések vonatkozásában jöhetett szóba. A másik tanulság viszont (de ezt csak az NDK-s menekültek hasznosították) esetükben valóban „robbant”, hogy a nagykövetségekre való meneküléssel előbb-utóbb a szabadság kapui is kitárulhatnak előttük. És itt a kelet-európai „dominóomlás” egy másik elfelejtett mozzanatát is felidézhetnénk. Azt, ami a páneurópai piknik (1989. augusztus 19.) és a keletnémetek előtti hivatalos magyar határnyitás (szeptember 11.) között történt. Augusztus 24-én éjjel a legnagyobb titokban a szövetségi köztársaság budapesti nagykövetségére menekült keletnémeteket szintén egy Bécsbe tartó repülőgépre ültették fel szintén a Nemzetközi Vöröskereszt asszisztenciájával és az általa kiállított úti okmányokkal. Ha az összefüggésekben valaki még kételkednék, álljon itt egyetlen passzus az NSZK nagykövetségének köszönőleveléből: „...az NDK áttelepülni vágyó állampolgárai a szövetségi köztársaság »erdélyi menekültjei«”. Idézzünk néhány számadatot is Kaszás Veronika könyvéből. Ami a keletnémeteket illeti, 1989. december végéig 50 640 fő kelt át a magyar–osztrák határon. Az országban addigra már csak 26 445, hivatalosan is számon tartott menekült maradt, ebből 16 865 erdélyi vagy romániai magyar, 5690 román, 1600 fő német volt, míg a maradék 290 egyéb nemzetiségű. Erdélyi és mai szemmel ízlelgetve ezt a fontos könyvet, néhány megjegyzés is ide kívánkozik. A genfi menekültügyi egyezményhez azzal a megszorítással csatlakozott a magyar kormány – joga volt hozzá –, hogy befogadási kötelezettséget csakis európai menekültekkel szemben vállal! Az áthallás szembeötlő. De aktuálisak a kutatás további teendői is. A témára vonatkozó román levéltári anyagok feldolgozása most már a hazai kutatók feladata lenne. Nehéz feladat, mert ahogy a román forradalom aktáit is anélkül sietnek lezárni, hogy az áldozatok halálának a felelőseit néven nevezték volna, a román–magyar határon lelőtt menekültek ügyészségi iratcsomóit is szisztematikusan megsemmisítették. A nyomokat a papírokban könnyebb volt eltüntetni, ami pedig az élő emlékezetet, az oral historyt illeti, mindmáig alig-alig szakadtak fel a félelem és a tartózkodás gátjai. Ezt bizonyítja a tavaly elkészült Határon 1988–89 című dokumentumfilm hányatott története is, amelyet Kaszás Veronika könyvének olvasása közben a YouTube videomegosztón szintén érdemes megtekinteni. (Folytatás a következő Szempontban) Kaszás Veronika: Erdélyi menekültek Magyarországon, 1988–1989, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015 Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár) 2016. április 4.In memoriam Pozsgay Imre – Naplemente előtt, utolsó séta KolozsváronA Szent Mihály-templom tornyán még felszikrázik a lenyugvó júliusi nap fénye, de a magyar Gorbacsovként is emlegetett vendégemmel már bizony alkonyati árnyékban vagyunk. Most, utólag, amikor a március 25-én elhunyt Pozsgay Imrétől végső búcsút veszünk, a naplemente szimbolikus értelemmel telítődik... Alkonyati sétánk előtt éppen a Krónika számára készült mélyinterjún végeztük el az utolsó simításokat. Hosszúra nyúlt beszélgetésünk három folytatásban jelent meg. A mellékelt felvételeket a Professzor úr barátja és kísérője, dr. Horváth-Lugossy Gábor készítette, hosszabb képsorozatának néhány darabját azon frissében így ajánlottam Facebook-ismerőseim figyelmébe: „Akik között ma esti sétánkon járunk: Mátyás király, Bocskai fejedelem, Vörösmarty Mihály, a Szózat szerzője meg Deák Ferenc, a haza bölcse. Akinek róluk mesélek, maga is élő történelem: rendszerváltó Pozsgay Imre. És azt a történelmet, amiről Pozsgay Imre nekem mesél, azt majd olvassátok el a Krónikában.” A Krónika-interjút pedig életpályájának pár soros összefoglalásával kezdtem: „Pozsgay Imre. Rendszerváltó magyar politikus, egyetemi tanár, a filozófiai tudományok doktora, a Debreceni Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem emeritus professzora. 1933. november 26-án született Kónyon. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa volt. 1976 és 1982 között művelődési miniszter, 1982 és 1988 között a Hazafias Népfront Országos Tanácsának a főtitkára, 1988 és 1990 között, a Grósz Károly, majd a Németh Miklós vezette kormányban államminiszter. Népi, nemzeti és demokratikus baloldali elkötelezettségének, kiváló helyzetfelismerésének és fejlett politikusi-taktikai érzékének köszönhetően döntő szerepe volt abban, hogy az állampártban a reformkommunisták fokozatosan átvehették a kezdeményezést, majd az irányítást, ezáltal a magyar rendszerváltás békés körülmények között, megegyezéses alapon, közjogilag rendezetten zajlott le.” Amit viszont még az interjúban sem mondhattam el, mert puszta tapintatból sem kérdezhettem rá, az a ’89 őszi négyigenes népszavazás volt. Amely őt, az azidőtájt a messze legnépszerűbb magyar politikust gyakorlatilag kiütötte az államfői szék esélyesei közül. Pár héttel előtte a fővárosi lakásán folytatott beszélgetésünk végén egy kis dedikált kötetet adott át, amelynek már a címe is sokat sejtetett: A tiszteletbeli köztársasági elnök. Azóta gondolatban többször is számba vettem a rendszerváltás utáni öt magyar államfő teljesítményét, hogy ki mit is tett le a történelem asztalára. És hát mit is mondjak, a tiszteletbeli jelző nemcsak hogy jogosnak, de talán még szerénynek is tűnik. Ami pedig az utolsó negyedszázadban vele történt, arról shakespeare-i szállóige jut most az eszembe: „A mór megtette a kötelességét, a mór mehet”. Utolsónak bizonyult kolozsvári sétánk végén a Bocskai-ház, a Sapientia rektorátusa előtt azzal váltunk el, hogy legközelebb ismét nála, a Csillaghegyen találkozunk újra. De most már csak a csillagok között... Krajnik-Nagy Károly Krónika (Kolozsvár) lapozás: 1-30 | 31-32
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
